Emlékképek

Végigfuttattam a tekintetem a tőlem jobbra lévő alacsony és kicsi könyvpolcomon, tele volt gyerekkönyvekkel. "Mesék Mátyás királyról", "Mesevarázs", "Kockaházikó", "A legszebb grimm mesék", két "Csodaország" kötet. Csak hogy párat említsek. Kivettem a rózsaszín borítású "Csodaország"-ot, majd óvatosan fellapoztam. Reszkető kezekkel, erőtlenül fogtam, mintha attól félnék, hogy egy kemény borítású, könnyen elszakadó lapokból álló könyv megsebezheti a lelkem darabjait, mint ahogy anyám tette egy órával ezelőtt.

Az első mese "A kiskakas gyémánt félkrajcárja" volt, öcsém kedvence. Kiskorunkban anya mindig ezt mesélte el neki alvás előtt, ha még volt némi ereje és szabadideje. Néha már öcsém is kívülről mondta vele, annyiszor hallotta. Az én kedvencem a "Hófehérke és a hét törpe" volt meg a "Pinokió". Anya először nem akarta elolvasni vagyis inkább folytatni a Pinokiót, azt mondta az még nem nekem való és nem érteném. Végül addig-addig erősködtem, míg nem folytatta ott, ahol abbahagyta. Nem volt nekem való, de én értettem.

Lapoztam tovább a könyvet, már gyerekdalok következtek benne, találós játékok, kifestők, nyaklánc és hajba való virágkoszorú fonása pitypangból meg annak szárából. Majd újból dalok következtek, logikai játékok, tudjátok, labirintus, aminek a lényege, hogy a nyuszit melyik úton lehet elvezetni a répákhoz, macinak megmutatni a kijáratot.

A 77. oldalon egy anyák napi köszöntőre akadtam. Hosszasan bámultam a két kis verset, a kislány, amint egy csokor virágot nyújt az anyának, másik kezében egy szív alakú köszöntő van. Én egyszer elfelejtettem felköszönteni anyát. Teljesen kiment a fejemből, hogy anyák napja van. Nem vettem neki semmit se, mikor öcsém mondta, hogy milyen nap van, én csak álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

"Baszd meg." - gondoltam is akkor magamban. Nem tudtam kezelni a helyzetet, megijedtem tőle. Inkább úgy döntöttem, hogyha már eddig olyan balfék voltam, hogy nem köszöntöttem fel, ezután sem fogom. Szégyelltem volna elé állni, nem akartam látni az arcán a szomorúságot és azt, hogy mennyire rosszul esik neki. Aztán a helyzet ezzel csak rosszabb lett. Apa veszekedett velem, anya szomorú és csalódott volt, öcsém pedig elhordott sok mindennek aznap. Én megpróbáltam elmagyarázni, hogy mit és miért, de esélyem nem volt... Azóta próbálom mindig észben tartani s már hetekkel előtte beírom a telefonom naptárába, május elsejére, hogy "Anyák napja".

Ma talált egy két éves levelet a fürdőszobában. Nem tudom hogyan került oda és mikor, már arra se emlékszek, hogy mit írtam bele. De ő örömmel idézett belőle...
- Már csak az hiányzik, hogy Danika átöleljen - mondta gúnyolódva. - Mondd már meg, normális vagy? Rosszul vagyok tőled, tiszta depresszió vagy, rád nézek és lejövök az életről. Soha semminek nem örülsz, mindig csak magaddal foglalkozol és a te kis lelkivilágoddal. Nem szégyelled magadat? Nagyanyádnak kellett kimennie hozzád, nem voltál képes bemenni? Mi apáddal gürizünk, hogy mindenetek meglegyen, te meg annyira nem vagy képes, hogy ennyivel megtiszteld a családot - harsogta, én pedig láttam a szemeiben, hogy szíve szerint agyonverne.

Igen, ennyire nem voltam képes. Tegnap, hazavittük apa apukáját a kórházból, tesóm bevitte a szatyrait, amiben a dolgai voltak, én kint maradtam az autóban, tudtam, hogy úgyis megyünk haza öt perc múlva. Nem is akartam bemenni... Nem szeretek ott lenni. Egy este, amit ott töltünk, azaz egy órahossza mindig ennyiből áll ki:

"Ki halt meg, miért halt meg, mikor temetik, a kisebbségiek fenyegetik a konyári tanárokat, betörték az iskola üveget, tyúkot loptak, mivel permetezd le a gyümölcsöket, mit fogsz ültetni tavasszal, kell tojás, nem kell, kell fokhagyma vagy hagyma, nem kell, van, kell ez, kell az, nem, nem kell, Kis Jóska ezt csinálta, Pirike azt csinálta, hogy megy a suli, jók a jegyek, Dorka és Imike ezt csinálja, Imike és Dorka azt csinálja, jaj az a Dorka, jaj az az Imike."

Unalmas, kiábrándító, monoton és mindig megy az unokatestvéreim dicsérése. Ki akarna egy ilyen helyre bemenni... Ők jobban szeretik őket, én jobban szeretem Marczin mamát, törődjön ebbe bele a família, az a csodálatos, hibátlan, ahol aztán mindegy, ha tönkre is megy belülről, de kívülről minden tökéletesnek látsszon.

Undorodom. Gyűlölök itthon lenni, egy légtérbe zárva lenni velük. Nem telik el úgy nap, hogy ne piszkálnának valamiért. Mindig csak a hibákat hozzák fel, ha látják is, hogy valami nincs rendben, segítség és megértés helyett csak még rosszabbá teszik. Bántanak. Legtöbbször szellemileg. Azt mondják milyen önző vagyok. A hiba természetesen csak a gyerekben lehet, nem igaz? A szülőkben sosem... a szülőnek mindig igaza van. Kíváncsi vagyok, egy veszekedés után vajon belegondolnak abba, hogy mit él át a kisebbik, mikor segítség helyett csak fájdalmat nyújtanak neki?

A könyv végére érve már felmelegedett a szemhéjam, itt-ott sós víz pergett le az arcom redőin, a halántékomnál szúró, lüktető érzés jelent meg. Még jobban remegő kézzel csuktam be a gyerekkönyvet, gyorsan és durván letöröltem a könnyeim. Hogy lettem ilyen? Mikor váltam egy nevetgélő, mosolygós, jó kedvű gyermekből egy depresszióval küszködő, érzékeny lelkű, elveszett fiatal nővé?

- Gyere ebédelni - rontott be anya az ajtómon.
- Jó - mondtam, majd egy szemforgatás kíséretében megfordult és újból kilincsre zárta az ajtómat. Én csak bámultam az ajtót, tűrtem a fejfájást, vártam, hogy elmúljon. Odalentről kiabálás hangjai fájdították a füleimet.

Utálom, amikor együtt ebédelünk.

Hamupipőke egy kicsit másképp

                          

credit to: LuciaSatalina

Mert az egyik nélkül nem létezhet a másik

Pirosan pettyezett, fekete hosszú ruhájában, finoman lépkedve lengett be a bálterembe. Oly könnyedén érintette talpait a márványpadlóhoz, hogy az már nem is lépkedés volt. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban felfedheti a fehér csipkeujjú, piros blúza alá rejtett szárnyait. Majd, ha azok előbukkannak, akár a börtönéből szabadult madárka, szárnyra kap. Léptei hangtalanok voltak. Éjfekete, vállig érő haja sötétkéknek tetszett a gyertyafényben. Ruhája felső része váll nélküli volt, megmutatta nyaka kecsességét, kulcscsontjának enyhén kirajzolódó körvonalainak finomságát. Néhány hajszála rendezetlenül lógott az arcába, de azt a mélykék szempárt, ami a fekete álarc alatt felrejlik ártatlanul, nem takarta el. Épp ellenkezőleg. Vonzotta a férfiak tekintetét. Barnát, kéket, zöldet egyaránt. De nem, közülük egyik se az volt, amit ő keresett! Neki azaz egy kell! Fel fogja ismerni, amint beletekint. Ó, az a gyönyörű fűzöld szempár, melyet már napok óta kerget, szüntelen. Tele élettel, ravaszsággal, huncutsággal és szenvedéllyel.

Odakint már csak a csillagok világa mutatott utat az éppen hazafelé botorkálóknak, a Hold fénye erőteljesen bevilágított a bálterembe, a hatalmas, gótikus ablakokon keresztül. Az ezüstösen fénylő égitest, varázslatos fényével ajándékozta meg a bál szerelmeseit és a szerelmeseket. Talán ez egyszer s utoljára lehetnek egy Hold alatt.

Marinette megbabonázva meredt az ünneplő, s boldogan táncoló emberekre. Fülének kellemes hangzást nyújtott a zenészek muzsikája. Lassan a közelben lévő asztalhoz sétált, ami telis-tele volt finomságokkal, sóssal, sültekkel, süteményekkel s italokkal. Egy ideig szemlélte őket, végül egy pohár édes bor mellett döntött. Határozottan megfogta a borospohár szárát, egyszer-kétszer megpörgette a benne lévő italt, ahogy az igazi ínyencek szokták. Hagyta, hogy orrát csiklandozza a savas szőlőlé aromája, majd belekortyolt. Ízlelgette, kóstolgatta, épphogy a torkára nem ment, amikor valaki a füléhez hajolt és csábítóan belesúgott.

- Tehát ismét eljöttél, Katica - Marinette beleremegett a doromboláshoz hasonlító hangba.

Ajkain egy halk sóhaj szaladt ki. Miután rendezte arcvonásait, fejében a kusza gondolatokat és a szívében tomboló érzelmeket, megfordult egy csintalan mosollyal az arcán, végigsimított Adrien Agreste hibátlan arcán, és megpöckölte a nyakában lógó csengettyűt.

- Tudhattad volna, hogy nem hagynám ki, kis cicám - mosolygott rá végig a szemébe nézve, míg mögé került. Adrien le nem vette volna róla a szemeit.

Gyors lendületet véve szembefordult a lánnyal, aki a bál első napján Katica néven mutatkozott be neki, majd tenyerét határozottan a derekára rakta s közelebb vonta magához. Évek teltek el, mióta utoljára látták egymást, mióta legyőzték Halálfejt.

- Most nem menekülsz bogárkám. Vége a játszadozásnak - suttogta a fülébe.

Tökéletes volt minden. Az, hogy Fekete Macska a karjaiba vonta, az, hogy egy bálon voltak. Az, hogy végre belenézhetett azokba a fűzöld szemekbe, azokba az igazi macskaszemekbe, melyek teljességgel elvarázsolták. És az érzés, ahogy magához szorítja. Adrien keze olyan meleg, erős, de ugyanakkor gyengéd. Azok a kusza, szőke hajszálak tökéletesen párosulnak a vad zöld szemekkel. Muszáj beletúrnia, muszáj…

„Nem, nem szabad, nem lehet!” - sivítozik egy hangocska figyelmeztetően. Egy öregasszony rikácsolására hasonlít.

„Végre megtehetted volna, ami után oly régóta áhítozol. Végre… Most… Most sikerült volna!” - az öregasszony visítását egy mélyebb tónusú hang váltotta fel.

- Szabad egy táncra, Hölgyem? - nézett mélyen a szemeibe a fiatal férfi. Marinette gondolkodás nélkül Adrien bal kezébe csúsztatta az ő jobb kezét.

„Mit csinálsz, Katica? Tudod, hogy ezt nem szabad! Már harmadjára játszod el a tökéletes lehetőségedet!” - A kis hang dühödten kiabál valahol messze, távol Marinette gondolataiban.

„Ezt még szabad.” - a vénasszony hangja most már vidámabb.

Fekete Macska felvezeti Katicát a táncparkettre, majd gyengédebben, mint az előbb, magához húzza, jobb kezét óvatosan fogja bal kezében. Hisz Katica, annak ellenére, hogy egy szuperhős, ugyanolyan, mint bármely más nő ezen a földön, törékeny, és a törékeny nőkre vigyázni kell. Adrien jobb lábával előre lépett, Marinette bal lábával hátra. Adrien ballal oldalra, Marinette pedig követte a tempót, amit a férfi diktált. Ott voltak ők, ketten, a világ megmentői, szerelmesen, egymásba feledkezve járták a bécsi keringőt. Hisz oly hosszú az éjszaka. Hol van még éjfél?

Nem is sejtették mennyire közel.

*

- Nem igaz! Az nem akkor volt, Macska, már megint félrebeszélsz – nevetett Marinette önfeledten. Arca kipirosodott az újabban elfogyasztott egy pohár bor miatt. Bódult boldogság uralkodott el rajta. Kacagva hallgatta Adrien macska-csacskaságait. Adrien ragyogó arccal mesélte a bolondabbnál bolondabb történeteit, nem érdekelte, hogy éppen rajta nevet Katica. Nem érdekelte, mert nevetni hallotta. Édesebben, kedvesebben csilingelt a fiatal nő nevetése számára, mint a kis ajándék, amit Katica adott neki. A nyakában viselte mióta megkapta. Adrien csak nézte őt. Időtlen-időkig el tudta volna nézni, ahogy nevet, küszködik a nevetés okozta levegőhiánnyal. Semmi sem volt szebb, mint nevetni látni élete szerelmét.

De kibe is szerelmes valójában? Katicába vagy a lányba, aki rejtőzik most is a fekete álarc alatt? Egy-e a kettő? Bárcsak tudhatná. És vajon Katica kibe szerelmes? Fekete Macskába vagy abba, aki igazából, Adrien Agreste?

- Katica - fogja kezeibe a kezeit hirtelen elhatározásból. Innen már nincs visszaút, tudja nagyon jól. - Kérlek, áruld el nekem, ki vagy! Éveken keresztül vártam rád és erre a pillanatra. Most végre itt van, nem akarom veszni hagyni! Kérlek, áruld el nekem!

Marinette megrökönyödve pillant az előtte térdre eső Fekete Macskára. Sose látta ennyire kétségbeesettnek. Azok a szemek neki könyörögnek, válaszért, teljesen jogosan.

„Szóval én győztem. Pedig Macska mennyit győzködött, hogy úgyis én leszek, aki veszíteni fog. Most mégis ő esdekel válaszért.” - fut végig Marinette gondolataiban. - „Talán most végre megtehetném... Igen. Most kell megtennem.”

- Gyere utánam kis cicám, ha elkapsz, megkapod a választ - kacsint rá, majd szaladni kezd előle a terem túlsóvégébe. Adrien rögtön futni kezd utána. Katica néha-néha hátrapillant, játékosan rámosolyog, ahogy szlalomozva fut a sok vendég közt. A fiú nem törődve a hatalmas embertömeggel, fúrja keresztül magát rajtuk, fittyet hányva a rosszalló megjegyzésekre. Csak Katica lebeg a szemei előtt.

Marinette elbújva az egyik sötét sarokban vár. Kuncog egy kicsit, majd mikor lépteket hall, magába folytja a nevetését.

- Hol vagy bogárkám? Úgyis megtalállak. Ezek elől a macskaszemek elől sehová se tudsz elbújni - hallatszódik Fekete Macska vidám hangszíne.

- Még egy kicsit… még egy kicsit… már csak egy pár lépés. Gyerünk cicuskám, menni fog ez neked - biztatja a lány. - Gyere cica, cicc, cicc - nevet Marinette újból és már nem célja többé, hogy elbújjon.

Szerelmetes kis cicája előtte terem, a karjaiba zárja szorosan. Nem mintha menekülni akarna. Mégis képtelen nyugton maradni, képtelen kimondani azt, amit mondani szeretne. Az arcát Macska vállgödrébe temeti, mély levegőt vesz, magába szívja az illatát. Olyan ismerős valahonnan. Annyira déja vu érzése van. Nem csak az illat miatt, a szemek is mindig ezt keltik benne életre, amiket gyönyörű szőke haja keretez.

Adrien Katica hajába szagol. Rózsaillatú, mint mindig. Olyan ismerős valahonnan. Annyira déja vu érzése van. Nem csak az illat miatt, a szemek is mindig ezt keltik benne életre, amiket gyönyörű éjfekete hajkoronája keretez.

Marinette ujjai körbeérik Adrien nyakát, s mielőtt megállhatna, már homlokukat egymásénak döntve bámulnak elvarázsoltan a másik szemébe.

„Tedd meg!” - édesgeti egy hang - „Meg tudod tenni!”

- Katica, én – Adrien mondata egy nyögésbe fullad, Marinetten pedig borzongás fut végig, ahogy a tőrt Macska hátába döfi. A fiú remegve összeesik a lány karjaiban. Tágra nyílt szemekkel, rémülten néz rá, rá, a nőre, akit szeret. Katica kezei remegnek, amint a tőrt kezeibe veszi, még ő maga se érti, hogy miért tette. Kezei piroslanak a vértől. Pirosak, mint a pöttyök a ruháján, pirosak, mint az ajkai, pirosak, mint a hajpánt, ami Fekete Macskától kapott.

- Macska - tátogja. Nem tud megszólalni, torkát a sírás fojtogatja. Eldobja a véres tőrt, olyan messzire, amilyen messzire csak tudja erőtlen kezeivel. - Ne… Ne… MACSKA! NE! - Marinette a felismeréstől, és hogy mit tett, egyensúlyát, józan eszét elvesztve esik térdre Fekete Macska mellett. Testét a sírás előtti rohamok kezdik el rázni. Kapkodja a levegőt, szinte már fuldoklik. A könnyek, mint a forró víz, égetik a bőrét, ahogy folynak lefelé az arcán. Nem vesz levegőt. Nem tud. Csak hörög, akár a haldokló, szenved, mint akit kínoznak, levegő után kiált, akárcsak az asztmás, akinek összeszűkültek a légutai.

„Mit tettél, Katica…?” - suttogja reszketve az öreganyó hangja.

Adrien Agreste már tudja a választ. Utolsó erejét is arra használja fel, ami után a legjobban vágyik. Jobb kezével felemeli Katica arcát, aki amint megérzi a kéz melegét, kétségbeesetten ragadja meg azt. Macska végigsimít a haján, majd óvatosan húzni kezdi le Katica arcáról az álarcot. A lány nem tiltakozik. Macska halvány, erőtlen mosollyal az arcán vizslatja a tengerkék szemeket, amint lekerül az álca.

- Marinette Dupain-Cheng - nyögi erőltetetten. - Szóval te okoztál annyi szerelmes és álmatlan éjszakát nekem. Hogy nem jöttem rá, hogy életem szerelme négy évig mögöttem ült gimnáziumban? - mosolyog kábultan.

Marinette megdöbbenve nézi a karjaiban haldokló életét. És akkor rájön, megérti. A hirtelen jött felismeréstől újabb sírás roham tör rá. De másabb, mint az előző. Már nem rázkódik, és nem kapkod levegőért. Csak mereven, szüntelenül bámulja a fiút, miközben a könnyei ismét utat találnak maguknak arca egyenetlenségén. Az élet utolsó cseppjeit leheli ki magából.

Megölte őt.

Fekete Macskát.

Megölte Adrien Agrestét.

Valahol a távolban farkasvonítás csendül fel, ami pár perccel később elkeveredett az éjféli harangszóval. A Hold a legmagasabban jár, teljesen bevilágítja a báltermet, ahol még a fiatalok boldogan, egymásba borulva táncolnak. És az, akit mind idáig halottnak hittünk gonosz, sátáni kacajt hallatva fürdik a szerelmesek szenvedése okozta élvezetekben. 

A gyönyörök, amiket Papillon él át, szinte már-már földöntúliak. Sátáni kacaja őrült, hisztérikus nevetésbe torkollik és elégedetten nézi a lepkét ábrázoló ablakából a világot, amely hamarosan az ő gonoszságának fog hódolni.

- Végül is, jó ötlet volt Marinettet akumával megbabonázni.