Végigfuttattam a tekintetem a tőlem jobbra lévő alacsony és kicsi könyvpolcomon, tele volt gyerekkönyvekkel. "Mesék Mátyás királyról", "Mesevarázs", "Kockaházikó", "A legszebb grimm mesék", két "Csodaország" kötet. Csak hogy párat említsek. Kivettem a rózsaszín borítású "Csodaország"-ot, majd óvatosan fellapoztam. Reszkető kezekkel, erőtlenül fogtam, mintha attól félnék, hogy egy kemény borítású, könnyen elszakadó lapokból álló könyv megsebezheti a lelkem darabjait, mint ahogy anyám tette egy órával ezelőtt.
Az első mese "A kiskakas gyémánt félkrajcárja" volt, öcsém kedvence. Kiskorunkban anya mindig ezt mesélte el neki alvás előtt, ha még volt némi ereje és szabadideje. Néha már öcsém is kívülről mondta vele, annyiszor hallotta. Az én kedvencem a "Hófehérke és a hét törpe" volt meg a "Pinokió". Anya először nem akarta elolvasni vagyis inkább folytatni a Pinokiót, azt mondta az még nem nekem való és nem érteném. Végül addig-addig erősködtem, míg nem folytatta ott, ahol abbahagyta. Nem volt nekem való, de én értettem.
Lapoztam tovább a könyvet, már gyerekdalok következtek benne, találós játékok, kifestők, nyaklánc és hajba való virágkoszorú fonása pitypangból meg annak szárából. Majd újból dalok következtek, logikai játékok, tudjátok, labirintus, aminek a lényege, hogy a nyuszit melyik úton lehet elvezetni a répákhoz, macinak megmutatni a kijáratot.
A 77. oldalon egy anyák napi köszöntőre akadtam. Hosszasan bámultam a két kis verset, a kislány, amint egy csokor virágot nyújt az anyának, másik kezében egy szív alakú köszöntő van. Én egyszer elfelejtettem felköszönteni anyát. Teljesen kiment a fejemből, hogy anyák napja van. Nem vettem neki semmit se, mikor öcsém mondta, hogy milyen nap van, én csak álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
"Baszd meg." - gondoltam is akkor magamban. Nem tudtam kezelni a helyzetet, megijedtem tőle. Inkább úgy döntöttem, hogyha már eddig olyan balfék voltam, hogy nem köszöntöttem fel, ezután sem fogom. Szégyelltem volna elé állni, nem akartam látni az arcán a szomorúságot és azt, hogy mennyire rosszul esik neki. Aztán a helyzet ezzel csak rosszabb lett. Apa veszekedett velem, anya szomorú és csalódott volt, öcsém pedig elhordott sok mindennek aznap. Én megpróbáltam elmagyarázni, hogy mit és miért, de esélyem nem volt... Azóta próbálom mindig észben tartani s már hetekkel előtte beírom a telefonom naptárába, május elsejére, hogy "Anyák napja".
Ma talált egy két éves levelet a fürdőszobában. Nem tudom hogyan került oda és mikor, már arra se emlékszek, hogy mit írtam bele. De ő örömmel idézett belőle...
- Már csak az hiányzik, hogy Danika átöleljen - mondta gúnyolódva. - Mondd már meg, normális vagy? Rosszul vagyok tőled, tiszta depresszió vagy, rád nézek és lejövök az életről. Soha semminek nem örülsz, mindig csak magaddal foglalkozol és a te kis lelkivilágoddal. Nem szégyelled magadat? Nagyanyádnak kellett kimennie hozzád, nem voltál képes bemenni? Mi apáddal gürizünk, hogy mindenetek meglegyen, te meg annyira nem vagy képes, hogy ennyivel megtiszteld a családot - harsogta, én pedig láttam a szemeiben, hogy szíve szerint agyonverne.
Igen, ennyire nem voltam képes. Tegnap, hazavittük apa apukáját a kórházból, tesóm bevitte a szatyrait, amiben a dolgai voltak, én kint maradtam az autóban, tudtam, hogy úgyis megyünk haza öt perc múlva. Nem is akartam bemenni... Nem szeretek ott lenni. Egy este, amit ott töltünk, azaz egy órahossza mindig ennyiből áll ki:
"Ki halt meg, miért halt meg, mikor temetik, a kisebbségiek fenyegetik a konyári tanárokat, betörték az iskola üveget, tyúkot loptak, mivel permetezd le a gyümölcsöket, mit fogsz ültetni tavasszal, kell tojás, nem kell, kell fokhagyma vagy hagyma, nem kell, van, kell ez, kell az, nem, nem kell, Kis Jóska ezt csinálta, Pirike azt csinálta, hogy megy a suli, jók a jegyek, Dorka és Imike ezt csinálja, Imike és Dorka azt csinálja, jaj az a Dorka, jaj az az Imike."
Unalmas, kiábrándító, monoton és mindig megy az unokatestvéreim dicsérése. Ki akarna egy ilyen helyre bemenni... Ők jobban szeretik őket, én jobban szeretem Marczin mamát, törődjön ebbe bele a família, az a csodálatos, hibátlan, ahol aztán mindegy, ha tönkre is megy belülről, de kívülről minden tökéletesnek látsszon.
Undorodom. Gyűlölök itthon lenni, egy légtérbe zárva lenni velük. Nem telik el úgy nap, hogy ne piszkálnának valamiért. Mindig csak a hibákat hozzák fel, ha látják is, hogy valami nincs rendben, segítség és megértés helyett csak még rosszabbá teszik. Bántanak. Legtöbbször szellemileg. Azt mondják milyen önző vagyok. A hiba természetesen csak a gyerekben lehet, nem igaz? A szülőkben sosem... a szülőnek mindig igaza van. Kíváncsi vagyok, egy veszekedés után vajon belegondolnak abba, hogy mit él át a kisebbik, mikor segítség helyett csak fájdalmat nyújtanak neki?
A könyv végére érve már felmelegedett a szemhéjam, itt-ott sós víz pergett le az arcom redőin, a halántékomnál szúró, lüktető érzés jelent meg. Még jobban remegő kézzel csuktam be a gyerekkönyvet, gyorsan és durván letöröltem a könnyeim. Hogy lettem ilyen? Mikor váltam egy nevetgélő, mosolygós, jó kedvű gyermekből egy depresszióval küszködő, érzékeny lelkű, elveszett fiatal nővé?
- Gyere ebédelni - rontott be anya az ajtómon.
- Jó - mondtam, majd egy szemforgatás kíséretében megfordult és újból kilincsre zárta az ajtómat. Én csak bámultam az ajtót, tűrtem a fejfájást, vártam, hogy elmúljon. Odalentről kiabálás hangjai fájdították a füleimet.
Utálom, amikor együtt ebédelünk.
