Még úgy is felismertelek, hogy csak egy negyedét láttam az alakodnak. De amint megláttam a fekete sapkát, amit már egyszer elhagytál, végül mégsem, mert kettő volt belőle, már akkor tudtam, hogy az ott te vagy. A sárgás árnyalatú fal mögött, a kék farmeredben, Adidas deszkás stílusú cipődben, rajtad az egyik fekete pulcsiddal. Valószínűleg az is az egyik kedvenceim közé tartozott és imádtam volna minden este azzal elaludni, miközben a Te kisfiús illatod árad belőle. Igen, a 22 éved ellenére még mindig olyan az illatod, mint egy vidáman játszadozó, 5 évesnek.
Tovább beszélgettem barátnőmmel, Zsuzsival, nem vettem rólad tudomást, mert akkor még csak futó gondolat voltál.
Aztán hirtelen kapkodtad a lábaid és a hetes megállóval szemben lévő úthoz mentél. A még maradék fűből a földben úgy tapostad ki az életet, mint 3 éven keresztül belőlem.
Mikor megpillantottam a feher alapon piros, fekete csíkos táskád, akkor tudatosult bennem az, ami addig tudatalatti volt. Az tényleg te voltál, a sárgás árnyalatú fal mögött. Úgy éreztem mindvégig tudtam de mégse. Egyből Zsuzsi felé fordultam és a szavába vágtam:
- Zsuzsi, nézd csak! - ő egyből felkapta a fejét és arra nézett, amerre néznie kellett.
- Az ott csak nem...? - kérdezte ledöbbenve.
- De. Istenem, ne vegyen észre, könyörgöm ne vegyen észre - persze nem bírtam levenni róla a szemeim. A telefonja a füle mellett, majd egyszercsak elkezdett sétálni a hetes megálló felé. Bennem pedig megállt az ütő, lesütöttem a szemeim, a telefonomat piszkáltam, hogy véletlen se kelljen a fűzöld íriszekbe belenéznem.
Nem a hetes megállóhoz jött, túlhaladt a nyolcason is. Végig követte a tekintetem, miután háttal volt nekem, aztán látótávolságon kívülre került. Én megnyugodtam, ő ismét eltűnt.
Nyugodt voltam, végre... Mégis bántott, hogy már nem várja meg azt, míg a hetes megállóhoz érek csak azért, hogy láthasson.
