A neve nincs anyóka

Hideg, téli nap volt. A szél őrülten süvített, átfújt még a legvastagabb kabátomon is, miközben baktattam hazafelé a vásárlásból. Csak beugrottam a közeli turkálóba, ugyanis még a jó múltkorában láttam ott egy nagyon jó bőrdzsekit. Azóta csak azon járt az agyam, hogy nekem az kell. Különleges volt. A vállát és a dzseki mindkét ujjának a végét fehér-piros kockás minta díszítette. Elhatároztam, hogy, ha törik, ha szakad az enyém lesz. Az se érdekelt, ha másról kell letépnem vagy megvásárolnom attól, aki megvette, de az az enyém lesz. Végül semmi ehhez hasonlóhoz nem kellett folyamodnom. A boltba lépve levettem az ajtó melletti fogasról, s rohantam is az eladóhoz. Kiperkáltam neki a farzsebemből a nyolcezer forintot, belenyomtam a már öregedő, ráncos s sivatagi szárazságot idéző kezébe, majd a lábammal türelmetlenül dobolva vártam, hogy csigalassúsággal beletegye egy ódivatú lila szatyorba, amit számtalan helyen lehet kapni.

- Köszönöm! Viszontlátásra! - köszönök a lehető leggyorsabban, ugyanis egyre érzem az eladóból áradó áporodottságot és azt a jellegzetes szagot, amikor valakinek zsíros a haja. Felkapom a szatyrot, s máris a kis bolton kívül vagyok, aminek az ajtaján levő csengő vidáman megszólal, mikor óvatosan becsukom, nehogy még több mész jöjjön le az amúgy is málló falról. Megcsap a hűvös, már-már tomboló szél, kis híján felborít, nem is csodálkoznék rajta, ha sikerülne neki, olyan kicsi meg vékony vagyok. Mint a nádszál. Karomat magam körül összefonva próbálok a hideg ellen védekezni. Összehúzódva, lassan már görnyedve indulok kifelé a turkáló előtt található udvarból, menekülök a csontig hatoló szél hidegségétől, érzéketlenségétől s szívtelenségétől. Minden vágyam hazaérni a kis panellakásomba, felmelegedni, csinálni magamnak egy bögre tejeskávét, kiülni az erkélyre. Elszívni egy-két szál cigarettát, miközben a kedvenc időtöltésemet csinálom. Írok és gondolkodok. De ez a szél olyan, mintha nem sima szél lenne, mintha valami különleges lenne benne. Olyan, mint a halál.

Óvatosan körülnéztem, először jobbra, majd balra. Akkor pillantottam meg őt. Életem legnagyobb jótevőjét. Ott ült a vaskapu tövében, nyomorogva, összekuporodva, s tűrte, ahogy a huligánok dobálják mindennel, ami a kezükbe kerül. Néha még belé is rúgnak.

Felment bennem a pumpa. Hogy süllyedhetett ilyen mélyre a társadalom?! Nem tudtam mit, miért csinálok, de csak annyit vettem észre, hogy a lábaim a hideg ellenére megindulnak, közben pedig kiáltozni kezdek:

- Tűnjetek onnan! - fejüket felém fordítják, hitetlenkedés ül ki az orcájukra. Lehettek 14-15 évesek. Hárman voltak. Egy sovány, egy testesebb és egy kifejezetten kövér fiú.

- Mert mi lesz, ha nem? - kérdez vissza pofátlan hangnemben a testesebb. Arcra enyhén pufók, és sötét barna bőrű. A soványabbnak szabálytalan az arca, haja kopaszra leborotválva, a beállásán látszik az önteltség. A dagibból nem sokat látok. Ő meghúzza magát a másik kettő mögött. Mindegyik sötét bőrű. Cigányok. Gondolhattam volna

- Rátok hívom a rendőrséget - válaszolok fenyegetőzve. Látom, ahogy mindháromnak megrándul az arca, de hamar visszatér rá a merészség.

- Úgyse mered. Rajta, hívd csak - nevet ki kissé erőltetetten a sovány.

- Csak blöfföl a kis csaj - száll be a legdagadtabb is. Hangosan, úgy, hogy még két utcával arrébb is hallani lehetne, felröhögnek. Szendén lehajtom a fejem, a szemembe hullik a vörös hajam, arcomon pedig egy gonoszsággal keveredő gúnyos mosoly terül el. Felpillantok, szememben, kezemben, minden porcikámban érzem a vágyat, hogy jól felpofozzam mindegyiket, de nem teszem. Uralom a testem és az indulataim. Óvatosan, de határozottan lépek előre egyet. Érzem, ahogy megijednek. Érzem a félelmüket. A butaság alatt rejtőzködő okosságot. Hogy tudják, ezt nem kellett volna.

- Azt hiszitek, olyan gyáva vagyok, mint Ti? - mondom éllel s cseppnyi lenézéssel a hangomban. - Csak figyeljetek.

A telefonom előkotrom a farzsebemből, a képernyőjét feloldom, majd rákattintok a „Névjegyzék” ikonra, gyorsan kikeresem a rendőrség hívószámát, s úgy teszek, mintha rányomnék. Várok egy kis ideig, végül beleszólok az amúgy némaságtól kongó telefonba. Elég lesz csak rájuk ijeszteni.

- Halló, rendőrség? Egy hajléktalan bántalmazását szeretném bejelenteni. - egy pillanatra elhallgatok, mintha hallgatnám, ahogy választ kapok, majd folytatom. - Igen, tudok helyszínt mondani. A Hunyadi János utcán lévő turkáló - adom le a drótot a képzeletbeli rendőrömnek, közben pedig kihívóan meredek a három bajkeverőre. Arcukon a félelem és a hitetlenkedés keveredik, na meg a végtelen butaság.

- Krisz, ez tényleg ránk hívta a zsarukat - ordít fel a testesebb rémülten. Hasonlít egy disznóra, amit éppen a vágóhídra vonszolnak. A gyéren világító lámpafénye pedig láttatni engedi a riadalmat az arcán, ami már szinte falfehérré vált.

- Szerinted én nem hallottam? Tipli van srácok. Téged még egyszer elkapunk, te kis … - nem hallom a mondatának a végét, csak sejtem milyen jelzőt akart rám aggasztani. Elégedett mosollyal figyelem a három színes bőrűt, majd még utánuk kiáltok egy utolsót:

- Szedjétek a lábatokat, mert már mindjárt itt vannak, már látom a kéken s pirosan villogó fényeket - kiáltom, aztán hangtalan nevetésbe kezdek, ám egyből abbahagyom, amint meghallom az erőtlenül nyöszörgő hangot mellőlem. Sietve letérdelek mellé, nem törődve a térdemet érintő kellemetlen hidegséggel, s felsegítem. Arcát lefelé hajtja, mintha szégyellné magát. Keze gyenge, az erő már rég elhagyta azt. Ráncok táncolnak rajta, és minden erejével kapaszkodik az én még fiatal kezembe.

- Köszönöm szépen kedveském - motyogja egy vékonyka hang. Felemeli a fejét, kékes szürke szemeivel rám néz, és igazi hálát látok benne. - Szabad megtudnom a neved?

- Kerekes Adél vagyok. És Ön? - kérdezek vissza illendően.

- Köszönöm szépen Adél, még egyszer. Nagyon hálás vagyok neked, bár nem hiszem, hogy valaha meg tudom hálálni ezt neked - kerüli ki a témát, amit a nevét illeti. Rendben, nem feszegetem tovább.

- Ugyan asszonyom, ne köszönje, ha én nem, más biztosan megtette volna - motyogok most én zavartan.

- Én ebben nem lennék olyan biztos, kedveském. Az emberiség fejlődik. Rohamosan. Csak nem a megfelelő irányba. Mégis kit érdekel egy magamfajta utcán élő, vén, öregasszony? Senkit. Sose gondoltam volna, hogy bárki megvéd a bántalmazástól. Tudod, több ilyen fiatal kellene a világba, aki még becsüli az emberi életet - „becsüli, becsüli, becsüli, becsüli”, visszhangzik egyre a fejemben. Én nem becsültem. Hónapokkal ezelőtt még öngyilkos akartam lenni. De sikerült kimásznom a szakadékból, és jobban vagyok, mint valaha.

- Mondani tetszik valamit, de nem nagyon lehet ez ellen tenni semmit se. Mindenki maga választja meg, merre, és hogyan halad. Jöjjön fel hozzám, adok Önnek enni s inni. Kérem, ne utasítsa el - nézek mélyen az anyóka szemébe, majd kezét szorosabban fogom. Gyengéden húzom magam után, nem visszakozik. Jön velem. Boldogság tölt el, hogy éppen segítek valakinek, aki nagyon rászorul. Nem is tudom van-e ettől jobb érzés, mint valakit boldoggá tenni a lehető legapróbb dolgokkal.

Türelmesen sétálok mellette, nem rohanok, mint szoktam, ráérősen baktatunk egymás mellett. Néha-néha megbotlik, olyankor riadtan kapok utána, s kissé erősebben szorítom meg a kezét. Látom, ahogy megrándul az arca, de egy szót sem szól.

Hamarosan elérünk a panelházhoz, ahol a kapuhoz állva megnyomom a kódot, mire kattan az ajtó. Kinyitom, a nénikét előre tessékelem, aztán követem őt. Liftezünk, nehogy a néninek valami baja essen lépcsőzés közben, egészen az első emeletig. A lift ajtaja hangos zajjal kinyílik. Az anyóka lassan totyog előttem, majd hirtelen megtorpan, s hatalmas szemeivel rám néz. Kíváncsiság és enyhe tudatlanság jelenik meg benne. Sejtem mire akar rákérdezni.

- Rögtön itt szemben lakom - mutatok a lifttel szemben elhelyezkedő ajtóra. Rám mosolyog, mire nekem melegség önti el a szívemet. Kiveszem a kulcsot a kabátom jobb zsebéből, ami zajosan csörögni kezd, ahogy keresem a lakásom ajtajába illő kulcsot. Meg is van. A szürkén fénylő, egyszerű kis kulcsot beleillesztem a kulcslyukba, elfordítom, majd kattan a zár, én pedig egy laza mozdulattal kitárom az ajtót. A nénike szemei hatalmasra nyílnak, szája kissé elnyílik, csodálkozva néz be a lakásomba. Pedig nem valami cicomás. Egyszerű. Van egy kisebb konyha, khaki színűre festve, a krémszínű nappalival összekötve, a hálószobám, amiben a fehér szín uralkodik, ami a korál kék fürdőszobával áll összeköttetésben. De gondolom valakinek, aki már ki tudja mennyi ideje nem látott lakást, ez maga a mennyország.

Nem szólok semmit, csak bevezetem a kicsi nappaliba. Kezemmel udvariasan intek neki, hogy foglaljon helyet az asztalnál, majd felteszem a kérdésemet, amit ez idő alatt megfogalmaztam:

- Milyen teát tetszik kérni? Van kamilla, menta és erdei gyümölcsös. Enni tetszik kérni valamit? - sorolom fel a két kérdésem, miközben a konyhába átsétálok.

- Kamillát. 2 cukorral. Köszönöm, nem - hangzik a felelet. Lehajolok a tűzhely melletti szekrényhez, kiveszem a cukrot s a citromlevet, a már kész kamillateát berakom a mikróba melegedni. Magamnak kávét rakok fel főni. A hűtőhöz sétálok, megkeresem a tejet, aztán a márványpultra rakom. Kattan a mikróm pittyenő hangon, miszerint ideje kivenni a teát. Meg is teszem. Belerakom a két kanál cukrot, ahogy kérte a kis vendégem, öntök hozzá annyi citromlevet, amennyi finommá és mámorítóvá teheti. Ujjaim rákulcsolom a bögre fogantyújára, s kisétálok vele. Miután lerakom a nénike elé, hálásan pillant rám.

- Köszönöm szépen angyalom.

- Ne tessék - mosolygok rá, aztán visszasietek a konyhába, ugyanis a lefőtt a kávém. Kiöntöm a kedvenc bögrémre, ami a System of A Down nevű rock bandát ábrázolja, majd belepakolok két kanál cukrot, végül egy kis tejet. Összekeverem, utána óvatosan belekortyolok. Hm. Mennyei.

Amint leülök az asztalhoz, a néni pedig egyből megszólal:

- 1915, február 26-án születtem, Nyíregyházán. A családom nem volt se gazdag, se szegény. Pont, amilyennek lennie kellett. Nyíregyházán végeztem el a nyolc általánost, majd a gimnáziumot is, ám egyetemre, Pestre mentem, filozófia szakra, és felvettem a jogot is fakultációként. Szerettem tanulni. Tetszett, ahogy nap, mint nap frissítem a tudásom, hogy egyre több mindennel töltöm meg a fejemet - meséli maga elé meredve. Tudtam, hogy éppen egy emléket él át, látja maga előtt az embereket, a szeretteit, a tájat, amit már elhagyott. Aztán órákon keresztül folytatja a mesélést. Látom a szemén a csillogást, mennyire élettel teli még most is, hiába látszanak meg rajta az évek nyomai. Mert meglátszottak. Keze kissé remegett, szemében ott volt az a bölcsesség, ami a legtöbb öregében. Én pedig csüngtem minden egyes szaván.

- Tudod kislányom, én annak idején újságíró és fotós voltam. Nagyon szerettem mindkét munkámat. Szerettem cikkeket írni, akkor voltam önmagam, jól esett kifejezni a gondolataim az adott politikai helyzetről, a világháború történéseiről. Jóllehet erősen kritikus voltam, szabad szájú, szarkasztikus, na meg gúnyolódó, de rengetegen olvasták a cikkeim annak idején. Híres voltam. Jártam számtalan hadifronton, ahol képeket készítettem. Egy pár megtekinthető a budapesti galériában. Szörnyű volt. Félelem, halál, rettegés, bosszúvágy volt érezhető minden négyzetcentiméteren. Éjjel-nappal a puskaropogást, a bombák robbanását lehetett hallani. A jajveszékelést. Nem a reménykedő jajveszékelést, hanem azt, amelyikben csak az volt jelen, hogy tudta, meg fog halni. Ennél semmi nem volt rémisztőbb. Sokan, akik visszatértek, megőrültek a temérdek rossz emlék miatt. Az én férjem is így járt... Miután visszatért a háborúból, üldözési mánia lett úrrá rajta. Rettegett kimenni az utcára, minden apró rezdülés megrémítette, míg szép lassan bele nem őrült. Fájt. A kínok kínját éltem át, mikor hazaértem a munkámból és az élettelenül lógó testét pillantottam meg a csillárunkon. De még úgy, holtan is őt láttam a világ legkedvesebb, legjobb, legodaadóbb férjének. Hiába őrült meg. Tiszta szívemből szerettem. Csodálatos ember volt.

A gyerekeink ekkor még nagyon csöppek voltak. Nem volt szívem nekik elmondani az igazat. Védeni akartam őket, nem szerettem volna, ha ők is szenvednek. Olyan fiatalon apa nélkül felnőni, csak gondolj bele, kedveském. Az emberek manapság oly jelentéktelen dolgok miatt siránkoznak, oly egyszerű, semmilyen dolgok miatt, holott mások nyomorban élnek, apa vagy anya, vagy mindkettő nélkül nőnek fel. Van, ahol éheznek, van, akit vernek, van, akinek masszívan alkohollal él valamelyik szüleje, van, akinek nincs is otthona. Ne értsd félre, nem azért mondom azt, hogy sajnálatot érezz irántam - pislog rám kékes szürke szemeivel.

- Tudom, tudom. Sajnos igazat kell adnom. Szörnyű a mai világ. Az emberekből kifogyott az együttérzés, a sajnálat, a kedvesség, a tisztelet. Önzőek vagyunk, mi emberek, és mindegyikünk velejéig romlott. Ezen nincs mit tagadni. Mindenkiben ott van a gonoszság, hiába takargatja, palástolja. Előbb-utóbb az ördög felül kerekedik mindenkin. Rajtunk múlik, mennyi ideig hagyjuk, hogy irányítson minket.

- Nagyon bölcs vagy kislányom. Jól látod a dolgokat - mosolyog. Nem hamisan. Nem erőltetetten. Őszintén.

- Megfelel Önnek, ha a hálószobában megágyazok, igaz?

- Ó, miattam nem kell megvonnod magadtól a kényelmet - szabadkozik.

- Örömmel adom át. Én nap, mint nap benne alszok. Nyugodtan aludjon benne. Mindjárt kerítek valamit, ami hálóruhának használható - pattanok fel, és a szobámba sietek. Keresgélni kezdek a ruháim között, majd megakad a szemem egy egyszerű, fehér ruhán. Tökéletes. Előkeresek egy törölközőt is, amit beviszek a fürdőszobába, s a radiátorra rakom, hogy meleg legyen, mire a néni törölközni akar.

- Vittem be törölközőt a fürdőszobába, és a hálóruhát felakasztottam a fogasra - közlöm vele.

- Én… én nem tudom, hogyan háláljam ezt meg - áll fel nehézkesen a székből.

- Sehogy - mosolygok most én rá.

Eltotyog a fürdőbe, én pedig az erkély ajtót kinyitom, kilépek rajta, mire megérzem a hűvös, februári szelet. Rágyújtok egy cigire, közben figyelem az erkélyem alatt elhaladó autókat, a tőlem fiatalabbakat. Hangosan, hahotázva vonulnak végig az utcán, nem törődve azzal, ha másoknak nyugtalanságot hoznak álmukba. Kiabálnak, néha kicsúszik egy-egy illetlen szó a szájukon, majd jót röhögnek rajta. Mélyet szívok a cigimből, aztán lassan kifújom a füstöt, érzem, ahogy lenyugszanak az idegeim a mai nap után.

Holnap február 26-a. A néni szülinapja. Atya úristen, 100 éves lesz! Nagyon jól bírja. Mennyi mindenen ment pedig keresztül, elképesztő, milyen erős lelke van. A mai embereknek nincs. Gyengék, mind, egytől egyig.

Csoszogást hallok. Megfordulok, megpillantom a szeretetre méltó vendégem, aztán elnyomom a cigi csikket.

- A szoba a fürdővel szemben van - mutatok arra, ahonnan jött. Elneveti magát, majd elmond egy „Jó éjszakát angyalkám”-at, és eltűnik a szobámban.

Hamar lefürdök, s szinte belezuhanok a kanapéba. Magamra ráncigálom a párducmintás plédet, megigazítom a fejem alatt a párnát, aztán mély álomba szenderülök.

*

Reggel az órám ébreszt, hajnali 5-kor, hogy ideje felkelni, összeszedni magam és dolgozni menni. De nincs kedvem hozzá! Végül csak sikerül kiszállnom. Csöndesen belopódzom a szobámba a ruháim miatt. Előveszek egy farmert, egy inget, és egy jó vastag, kötött pulcsit, amiket pillanatok alatt magamra öltök. Megfésülöm a vállig érő vörös hajamat, a fürdőszobában lelögybölöm az arcom hideg vízzel, hogy biztosan felébredjek, aztán megmosom a fogaimat. Összepakolom a cuccaimat, egy üvegbe félkész kávét öntök, majd szorosan rázárom a kupakot. Óvatosan a táskámba helyezem a többi szükséges cucc mellé. Írok egy levelet a nénikének, azzal kezdve, hogy nagyon boldog születésnapot kívánok neki, hogy majd késő délután érkezem, leírom, neki, mit hol talál. Magamra kapom a meleg téli kabátom, kulcsra zárom az ajtót, és sietősen lerobogok a lépcsőn. Épphogy elérem a buszt, ami a munkába visz.

A mai nap különösen hamar telik el. Mire befejezem minden munkámat az irodában, már mehetek is haza. Betudhatom a mai napot egy jó napnak. Mert tényleg az volt. A főnököm nem piszkált és a munkatársaim is kifejezetten jó fejek, segítőkészek voltak ma velem. Úgy néz ki, kezdek beilleszkedni. Hazafelé sétálva megyek, ami egy fél órát vesz igénybe. Nem esik annyira ínyemre, de muszáj, ha a nénikét meg akarom lepni szülinapján. Több virágboltba is bemegyek, míg végül megtalálom azt, amit keresek. Egy gyönyörű szép orchideát. Sötét lila, bordó, fekete és egy kis fehér keveredik a virágszirmokon. Veszek mellé egy doboz Merci-t is, meg egy dísszatyort. Dudorászva sétálok ki a virágboltból, közben pedig megszaporázom a lépteimet, ugyanis minél hamarabb látni akarom annak, kedves asszonynak a mosolyát. Olyan őszintén s boldogan mosolyog rám minden alkalommal. Nem sok mindenki teszi ezt.

Lefordulok a panelházamhoz vezető utcába, szinte már futok, hogy lássam az anyókát. Rekordsebességgel felérek az első emeletre, és szintén rekordsebességgel kinyitom az ajtót. Berontok a házamba, de csend fogad. A nénike nincs az asztalnál, ahol tegnap elmesélte az élettörténetét. Istenem, olyan jó volt hallgatni! Olyan beleéléssel mesélte, mintha éppen megtörténne! Szinte láttam magam előtt mindent, amit mondott.

Benézek a konyhába, de ott se találom. Keresztülsétálok a nappalin, be egyenesen a szobámba, és megpillantom, ahogy ott fekszik az ágyamban. A kis huncut! Álomszuszék. Biztos régóta nem aludt már normálisan. Hagyom inkább, hadd aludjon.

Kimegyek, elszívok az erkélyen egy cigit, közben szürcsölgetem a kávémat. Élvezem, ahogy az éltető folyadék csurog lefelé a torkomon, bele a gyomromba. A cigi pedig füsttel tölti meg a tüdőmet, amit karikák formájában engedek ki. Ezt követően elvégzem a házban a teendőim. Rendet rakok, megágyazok a kanapén, letörölgetek a konyhában, fel is seprek. Az idő ismételten csak gyorsan telik.

Lassan már 6 óra lesz, de a néni még mindig alszik. Fel kéne keltenem, ha odaakarom adni neki az ajándékát. De… Ajjj! Lehet, jobb lenne, ha hagynám aludni. De ott az ajándék és… ó a franc egyen meg engem és a döntésképtelenségemet. Végül nem bírom tovább, és a virággal meg a csokival a kezemben a hátam mögött, bebandukolok a szobámba. A néni még mindig alszik. Ugyanabban a pózban, ugyanazon a helyen.

A hirtelen felismeréstől a csoki és a virág kiesik a kezemből. Hatalmasat koppan mind a kettő, főleg a virág, ami darabokra törik, a föld pedig kiborul belőle. A virág pedig meggyűrődik, egyik szirma letörik, egy pár levele meghajlik. Kétségbeesetten rohanok az ágyhoz, ébresztgetni kezdem. Nem reagál. A tegnap még élettel teli szemei csukva vannak, arcán a nyugodtság jelei vehetőek észre. Mutatóujjam arra a helyre rakom, ahol a pulzusát kéne éreznem. De nem érzem.

Meghalt.

Rám tör a sírás. Engedek neki. Hüppögve leborulok mellé az ágyra, összehúzom magam magzatpózba, s csak remegek a sírástól. Mikorra erőt veszek magamon, s rámerek nézni a mellettem élettelenül fekvő testre, újból elfog a sírhatnék. Meghalt… Bőre olyan fehér, mint a szobám falai. A fehér ruha, amit tegnap este adtam neki hálóing gyanánt, szinte egybeolvad a bőrével. Kezeit magához húzva fekszik. A szája, mintha mosolyogna. Ősz haja kócosan meredezik fejtetőjén össze-vissza.

Nem tudom felfogni.

Miért? Miért pont őt? Miért ezt a kedves asszonyt, aki soha senkinek nem ártott? Akit világ életében csak a jó szándék vezérelt? Miért nem azt a három cigány kölyköt, akik szerencsétlent megdobálták, megrugdosták?

Ezt az estét, amikor az anyóka meghalt, a saját szülinapján, csakis csak neki szenteltem. Elgondoltam a találkozásunkat, hogy több mint valószínűleg, nem véletlen. A sors tanítani akart engem valamire. Sikerült is neki. Erősebbé tett, és jobbá. Majdnem minden kérdésemre választ kaptam, hála ennek a találkozásnak. Egyre viszont a mai napig keresem a választ, miszerint; miért mindig a legjobb embereket bántják?