Én? Te? Mi? Nincs jövő.

Sajnos vannak dolgok az életben, amik maradandók, a maguk sajátos formájában. Úgymond emlékeztetők, tőlük kapod a bölcsességet, a tanulságot, amelyek segítségével elkerülheted azt, hogy még több fájdalom vagy csalódás érjen... Ilyenek az ember szívén ejtett sebek, karcolások, vágások. Mindenkinek volt/van egy nagy szerelme, akit soha nem fog tudni elfelejteni és aki elől soha nem fog tudni elszakadni érzelmileg, olyannyira mély volt a kötelék. Csak nem mindegy, hogy milyen is volt az a kötelék, jó vagy rossz.

Az én nagy szerelmemet Dánielnek hívták, Szilágyi Dánielnek. Bármennyire gyűlölöm és megfojtanám, azért még mindig azt mondom, hogy szép neve van. Bárcsak a belső tulajdonságai vagy a komplex személyisége is olyan szép lett volna, mint ő vagy a neve...

Múlt:

2014, október 3.-án ismertem meg Danit. Addig a napig csak nézegettük egymást a távolsági buszon. Majd azon a napon találkoztunk, kiderült, hogy közös ismerőseink vannak. Minden úgy történt, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Tetszettünk a másiknak, udvarolt, próbálkozott. Beszélgettünk, felfedeztük a másik személyiségét, mindennap egy busszal utaztunk be Debrecenbe. Október 7.-én kisétált a sulimhoz és megvárt. Azért valljuk be, mindenkinek jól esne, ha valaki több, mint háromnegyed órán keresztül várna rá. Másnap elmentünk sétálgatni, első randi gyanánt. Megkérdezte, hogy járnék-e vele? Természetesen előtte megviccelt.

- Kérdezni szeretnék egy nagyon fontos dolgot - én már tűkön ültem, majd kiugrott a szívem a helyéről, fangirlingeltem, hogy ÚRISTEN, végre megkérdezi.

- Igen, mi az? - próbáltam leplezni az izgalmam.

- Milyen nap van ma? - totálisan lesokkoltam, kezdtem kétségbeesni, hogy lehet nem is akarja megkérdezni, nem is akar velem járni. De az előbb, még meg akarta fogni a kezem, mert ő úgy volt vele, hogy járunk, erre én elhessegettem, hogyha megkérdezi, akkor fogunk és jézusom, most elrontottam az egészet, nem fogja megkérdezni.

Ilyenek jártak abban a pillanatban a fejemben. Hirtelen elhatározásból felálltam, és elsétáltam, hogy jó, én megyek haza. Ő elkezdett futni utánam, erősen megragadta a karom, odarántott magához, mélyen belenézett a szemeimbe:

- Járunk? - kérdezte mosolyogva.

- Igen - vigyorogtam rá, majd megcsókoltam.

Jártunk, igen, a felhők felett jártam, én voltam a világ legboldogabb embere. Mindenkitől azt hallottam, hogy engem még sose láttak ilyennek, és Danit se látták még ennyire boldognak senkivel se. Három hétig. Ugyanis nála kattant valami, és a kedves, édes, imádni való srác, akit megismertem, eltűnt. Helyette egy bunkó, érzéketlen gyökér jelent meg. Október 25.-26.-a körül összekaptunk, ha lehet ennek nevezni. Én kiosztottam, megpróbáltam érzelmileg megzsarolni, sajnos. Most, 19 éves fejjel, azt kívánom bárcsak ne próbáltam volna. Eléggé gyerekes lépés volt tőlem. Ő úgy döntött, hogy ennek vége, tudtam meg a legjobb barátjától. Jöttek a mondvacsinált indokok, amikről már tudom, hogy nem voltak igazak, csak dühből vetett véget az egésznek.

Soha nem voltam még annyira magam alatt, mint miután megtudtam, hogy vége van, azaz elhagyott. Kifordultam magamból, még jobban beleestem a depresszióba, mint addig. Nem ettem, mindenkit, aki valaha kedves volt nekem, elüldöztem magam mellől, barátaimat, szüleimet. Még a régi önmagamat is. Szenvedtem, olyan volt, mintha elszakítottak volna a másik felemtől.

Jóban lettem időközben a legjobb barátjával, aki mára már az én legjobb barátom is. Ő pedig egy végtelenül őszinte ember, ami a szívén, az a száján. Ő mindenféle sajnálat nélkül megmondta a tutit, hogy Dani utál engem (január-február környékén barátnője lett, akkor még szarabbul néztem ki, mint előtte), leordította a fejem, ha az kellett. De nem tudta elviselni, hogy külön kell találkoznia velünk, mert ha egy társaságban vagyunk megfagy a levegő, aztán elkezdjük nyírni egymást. Így történt, hogy fél év elteltével újból találkoztunk, 2015. március 28.-án (március elején szétmentek azzal a lánnyal), mindketten megerőltettük magunkat Robi kedvéért. Majd pár hónap múlva, mintha mi se történt volna, ismét elkezdett próbálkozni. Barátság extrákkalban egyeztünk ki. De nem lett belőle semmi. Eljött a nyár, mi hárman, Robi, Dani és én elválaszthatatlanok lettünk. Sülve-főve együtt mentünk minden héten, háromszor biztos, a kedvenc kocsmánkba, hajnalig ott ültünk. Alakulgattak a dolgok köztünk, ismét, jó irányba haladt minden. Úgy voltam vele, hogy majd én, na majd én leszek az, az a különleges valaki. Én lettem, végül is, csak eléggé tragikusan és nem romantikusan.

A 18. szülinapi bulimon Robi elém állított egy tábla fehér csokival, és egy kis suttogással.

- Gyere egy kicsit - motyogta halkan, közben a szeme ide-odajárkált. Arrébb mentem vele. - Leálltam veszekedni vele a Fácán előtt, hogy én tudom, hogy ő igenis szeret téged. - itt nagyot ugrott a szívem. - Csak annyit mondott, hogy azaz ő dolga.

Az én arcomra nagy mosoly kúszott, még nagyobb erőre kaptam, hogy folytassam tovább a harcom érte, a kétségbeesett harcom. Az enyémnek akartam tudni, mert ő volt minden, amire vágytam. Ő volt, aki kiegészített, éreztem, ha most nem szerzem meg, más megteszi, amibe én belebetegszem. De nem aggódtam annyira, hisz egyre jobban alakult minden.

Szeptember 1-jén szalagtűzős próbáról igyekeztem Robi munkahelyére, aki egyből azzal fogadott, hogy Daninak barátnője lett. Mit ne mondjak, lesokkoltam, küszködtem a könnyeimmel. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Én szenvedek miatta fél évig, minden szart elviselek, amit csak tudok, a hangulatváltozásait, azt is elviseltem, hogy idegesítőnek tart, erre jön egy kis picsa, aki egyből elveszi, ráadásul ő annyira egy kis féreg, hogy nem meri megmondani, hogy mi a fasz van, hanem megint mástól kell megtudnom. Halljátok srácok, még a szalagtűzőmre is lett volna képe elhozni! És képes volt jó pofát vágni az egészhez, mintha semmi se történt volna! Úgy fel volt háborodva, míg bunkón viselkedtem vele, azt látni kellett volna. Én meg olyan hülye voltam, hogy miután szétmentek, visszaengedtem magamhoz, kezdődött elölről az egész. Azt mondta hiányoztam neki, hogy végig rám gondolt míg azzal a lánnyal járt. Igen, gondolom miközben őt basztad is rám gondoltál, mi? Álljon már meg a fáklyás menet, kérem szépen!
De én hülye voltam, megint, és hagytam, hogy visszajöjjön, eljátsszuk harmadjára is a kis játékunkat, reménykedtem, hogy na majd most, most sikerülni fog, összejövünk. Össze is jöttünk, aztán azt hazudta (mint derült ki), hogy ő erre nem emlékszik. Nyomta Robinak is a szöveget ezerrel, hogy én nem ezt érdemlem, amit ő adna nekem, és neki az lesz a boldogság, ha ő mással lát engem boldognak és nem azon aggódik, hogy tönkretesz a folyamatos hangulatváltozásaival.

Eltelt 2-3 hónap, míg újra találkoztunk, ugyanis én készültem az érettségire, le is tettem sikeresen. Akkor megbeszéltük, hogy barátok maradunk és ennyi. Én örültem, gondolván, legalább így is tudok egy kis boldogságot csempészni az életébe. De mit ad Isten, nem tudtunk barátok maradni, mert ez a drága fiú, ismét kezdeményezni kezdett, hogy ő szeret engem és szüksége van rám. Én vagyok az igazi neki, de fél ettől a kapcsolattól. Fél, hogy elrontja, hogy nekem rossz lesz, mert nem tudja megadni azt, amit én érdemelnék.

2016. november 14.-én, egy hétfői napon találkoztunk Danival. Tök jól elvoltunk, nevetgéltünk, beszélgettünk, ilyenek. Majd az este vége felé megpróbáltam megbeszélni vele ezt az egészet, hogy kezdjünk a helyzettel valamit, mert nincs értelme ennek a semmilyen állapotnak. Azt mondta, hogy szar vagyok, mert nem tudok túllépni ezen az egészen. Váltig állította, hogy meg se próbáltam keresni mást, mással megpróbálni, hanem csak rá várok, egy lelkileg beteg és labilis emberre. Ő csak jobbat akar nekem, mint ő, mondta. Én mondtam, hogy nem tudod hányszor próbáltam meg mással (nem járni, ismerkedni), de ha egyszerűen nem érdekel más, azzal nem tudok mit csinálni. Mondtam, hogy ne kelljen már az isten tudja hányadjára elmondanom, amit már 5x biztos elmondtam, hogy szeretem, és ha ő nem szeretne, nem jönne vissza ennyiszer. Még pár hete azt mondta, hogy szeret.

Erre ennyit mondott:

- Részegen minden hülyeséget beszélek. - mikor azt mondta, hogy szeret, nem volt részeg. Egyáltalán nem.

Felálltam, ott akartam hagyni, de rám szólt, hogy ne menjek el, menjek vissza. Visszamentem. Leültem, rágyújtottam még egy cigire, majd eléggé mérgesen kiszaladt belőlem, hogy:

- Érdekes módon, mindig én voltam az, akihez visszajöttél, és nem más. 

Reakció:

- Most mondjam azt, hogy azért, mert ott vagy?

Ebből a két dologból megkaptam a választ a kérdésemre. A részletek már nem érdekelnek. Úgyse mondaná, mindig kerüli a témát. Bementem, előtte szóltam, hogy szívja el és menjünk a buszhoz. Bejött, pakolt, közben én elindultam a buszhoz 8 óra 55-kor. 9 óra körül hívott, hogy hol vagyok? Mondom a villamoson, megyek a Városházára. Erre annyit mondott, hogy:

baszd meg

én annyit, hogy: indulj el. Kaptam még egy baszd meg-et, majd kinyomott. Nem jött a buszhoz. Ott maradt a Fácánban, ő volt az, akinek fentebb állt, elkezdi, gondolkozzak már el, mert én otthagytam. Megérdemelte. Azok után, amiket velem szemben megengedett magának, azt a fajta viselkedést, azok után igenis megtehettem ennyit. Utána leírtam neki mindent, azt is, hogy nem én fogok nagyobbat veszíteni, mert mindig is neki volt rám jobban szüksége, hisz ő jött folyton vissza. Ha annyira nem szeret, miért foglalkozik velem vagy a boldogságommal?

Tudjátok miért? Mert az ilyen emberek félnek önmaguktól, szoronganak, gátlásaik vannak, és úgy látják, jobb lenne nélkülük a világ. Határozatlanok, rettenetesen önzőek, félnek szeretni, hisz, ha szeretsz valakit, benne van a lehetősége annak, hogy fájni fog, és csalódni fogsz. Mindig csak játszanak, nincsenek konkrét elképzeléseik, másokat hibáztatnak azért, ami igazából az ő hibájuk, csak túl gyávák, hogy bevallják maguknak. Könnyebb nekik mást bántani.

Nem akarok visszaesni hozzá, nem akarom, hogy megint visszarántson magával, ha előfordulna egy olyan helyzet, határozottan azt akarom mondani akkor, hogy:

- Nem, millió lehetőséged volt a két év alatt, te nem éltél vele. Elvesztettél, törődj bele.

Ez bánt a legjobban… hogy mindig azt mondta, ne, mert ő jobban húzódik a nem felé, aztán visszahúzott, hogy szeret és ki van zárva, hogy nem jövünk össze. Nézzétek meg mi lett belőle… És pont ő mondta nekem, hogy egyenlőfélként kell kezelni a másikat, annyit adni, amit kapsz. Ezt csináltam, mégse tetszik/tetszett neki. Talán azért, mert ez tüköreffektus volt, és fájó volt látni neki, hogy ő valójában ilyen. Tudjátok, ha én úgy kezeltem volna őt, ahogy ő engem, akkor gyűlölne. De többet nem lesz ilyen. Leírtam neki mindent, amit már régen le kellett volna. Tavaly decemberben meg idén januárban, februárban is, elvoltam én nélküle. Míg ő állítólag rám gondolt, míg mással járt. Mivel annak a lánynak felállított egy idealizált képet, és azt hitte ilyen a lány, de nem. Én voltam olyan. Biztos, hogy ezért gondolt rám. És mikor ő visszajött, megint, akkor… akkor elvesztettem az akkori legjobb barátnőm, jó pár embert, a szüleimet. Nem akarom ezt. Nem kell. Úgy, hogy meghazudtolja önmagát, hogy neki áll feljebb. Túl sok mindent megengedett magának velem szemben, amit én ha megtettem, nekem esett, hogy mekkora egy fasz vagyok. De ilyen többet nem lesz. Nem akarom. Többször nem. Semmit se többé. Csak elengedni, hadd menjen és legyen porrá a szélben, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Mindent megtettem, tűrtem, ameddig bírtam, de ez… ez a novemberi… ez sok volt. Ez már a legteteje volt az egésznek.

Jelen:

Mostanában megint mindennap fáradtnak érzem magam. Azt hiszem 2017. április 29.-e óta. Azóta olyan, mintha az összes erőm kifogyna belőlem, már délután négyre. Nagyon sokat gondolkodok azon, hogyha valaki megkérdezi hogy vagyok vagy mi újság velem és én azt válaszolom:
- Semmi különös, fáradt vagyok - akkor tudja-e bárki is, hogy nem fizikai fáradtságra gondolok. A "fáradt vagyok" kifejezés alatt a legtöbben viszont ezt értik és nem mást. A szüleim erre tökéletes példák. Ha megérdeklődik mi újság velem, én csak azt válaszolom, hogy fáradt vagyok. Aztán a fejemhez vágják, hogy te érdekes módon mindig fáradt vagy, pedig semmit nem csinálsz.
Mintha másképpen nem lehetne elfáradni...
Mióta újratalálkoztam azzal a személlyel, aki már-már tönkretett lelkileg s érzelmileg egyaránt, akiről fentebb szó volt, nem mindig és nem igazán őszinte a mosolyom az elmúlt hetekben. Szoktam szívből nevetni, gumi kacsásan, ahogy egy nagyon jó barátom mondaná, de mégse olyan, mint azelőtt. Ezért meg én vagyok a hibás. Én okoztam a kárt, mert belementem abba, hogy találkozzak Vele, én voltam a hülye, hogy le kellett szednem a sebemet befedő és védő pörköt. Már majdnem begyógyult... már nem fájt annyira, sőt szinte egyáltalán nem fájt...
Kimondom:
- Jó volt nélküle, jó volt, amíg nem keresett, jó volt, amíg nem találkoztunk - de neki nincs merszem, se szívem megmondani, hogy mennyire jó volt nekem nélküle, mert itthon, Magyarországon rajtam kívül már senkije sincs, legalábbis itt Hajdú-Bihar megyében. De Istenem, pedig mennyire megérdemelné. Főleg ezután a 29.-ei nap után. És minden hétvégén ír, vagy pénteken vagy szombaton, a sebeim pedig a lehető leglassabban gyógyulnak. Akárhányszor meglátom a nevét, úgy érzem magam tőle, mintha teljes erővel gyomorszájon vágna, közben pedig tépkedi a szívem még meglévő darabjait, aztán érdektelenül elhajítja őket, rájuk is tapos, majd mintha mi se történt volna rám mosolyog, a teljes keresztnevemen szólít s annyit kérdez:
- Ma Fácán?
A legnagyobb probléma itt, hogy ő tényleg így viselkedik. Árulja már el nekem valaki, bárki, akárki, hogy lehet valaki ilyen érzéketlen, bunkó, nemtörődöm, és hanyag? Hogy tudtam én több, mint két éven keresztül olyan embert, tisztán, őszintén, teljes szívből jövő szeretettel szeretni, akiben azok a tulajdonságok vannak meg, amiket én tisztán, őszintén, teljes szívből jövő gyűlölettel gyűlölök?

Néha azt érzem, inkább az emlékeket szerettem, a szép emlékeket, és azt, amikor kedves és aranyos volt, ahogy megismertem. Ezt, aki volt az utóbbi időben szabályosan gyűlölöm és ez az énje csak szenvedést okoz. Nem tudom elmúlik-e valaha az a fájdalom, amit ő okozott nekem. Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem ezekre rá. Őszintén sajnálom. Hülyeségeket csináltam miatta, rengeteg mindenkit eltaszítottam.

Remélem azért okoztam neki sok szeretetteli pillanatot, boldogságot meg törődést. Viszont azt is remélem, hogy szenvedni fog, mikor mással lesz és akkor is csak az fog eszébe jutni, hogy volt két lány, aki mindent megadott volna érte, de ő elrontotta. És remélem azokon az estéken neki is 6 órahosszán keresztül nem jön álom a szemére, mert csak Kitti és én leszünk a szemei előtt.

Senki se legyen ilyen hülye, mint én voltam. Milliószor alázkodtam meg előtte, minden tőlem telhetőt megtettem de nem volt elég. Rá vártam, több mint két évig, azok után is, hogy nem egyszer elhagyott és így bánt velem. Soha senkinek ne engedjétek meg, hogy visszatérjen hozzátok. Ha elment, ne jöjjön vissza. Ha rájött, hogy mit veszített meg törődjön bele. 

Aki egyszer elment, el is fog menni többször is. Kíméljétek meg magatokat ettől a fájdalomtól, amin én keresztülmentem és megyek a mai napig. Mert nem múlik el, csak enyhül. A szívemen ez a rengeteg seb talán egyszer beforr vagy valaki meggyógyítja őket, de a nyoma mindegyiknek megmarad, nekem pedig emlékeznem kell és éreznem kell a fájdalmat.