Soha el nem múló fájdalmas emlékek

Múlt hétvégén két nagyon jó ismerősömmel töltöttem a szombatot és a vasárnap hajnalt. Fél kettő felé elmentünk a Fácánból a Kosárba, majd a PopChicken-be enni, aztán vissza a Fácánba, ott sokkal jobban éreztük magunkat. Van ami sose változik. Bent ültünk egy darabig, majd Gabi szólt, hogy menjünk ki, mert jó idő van, és nincsenek is kint sokan. Mondtam, hogy:

- Oké, menjetek, mindjárt megyek.

Elkezdtem összepakolni a holmijaim, közben odajött a pohár szedő, Cumi,  hogy:

- Hogy vagy Sári? Mi van az exeddel, tudod a szerelmeddel?

Kérdezem, hogy:

- Melyikkel?

Mondja hogy:

- Hát Daniellával.

Mondom:

- Semmi, mi lenne?

Erre mondja nekem Cumi, hogy:

- Lent volt ma, kint ült egyedül, nagyon szomorúnak tűnt és kérdeztem tőle, tudod, ahogy szoktam, hogy: “Mi van Daniella? Szomorúnak tűnsz.”
Erre annyit mondott, hogy: “Nincsen semmi Cumi, elvagyok.” Aztán kérdeztem tőle, hogy:

- Ti Sárival felváltva jártok le? Tegnap lent volt Sári. (Azaz pénteken.)

Erre Dani szomorúan mondta nekem, hogy: “Sári nem áll velem szóba.“

Én csak pislogtam, majd a kopott, összekarcolt, kifakult faasztalt kezdtem bámulni. Újból összetört bennem valami, az évek alatt nem tudom hányadjára. Megszámlálhatatlan alkalommal törtek össze bennem miatta az érzéseim, a szívem még meglévő darabkái. S akárhányszor eszembe jut az arca, a neve, az, ahogy érzelmileg kihasznált és majdnem tönkretett, na az baszott mód fáj. Mintha valami vagdosna belülről. Néha durván, erősen, a csontomig hatolva belém vájódik ez a valami. Olyankor nem tudom kontrollálni az érzelmeim, a sok fal, amiket felépítek magam köré -akár egy nap alatt-, leomlanak; én pedig tehetetlenül, magzat pózba összekucorodva fetrengek, vergődök a porban, a törmelékben, a hideg, sötét s kemény földön. Ordítok a fájdalomtól, a sírás fojtogatja a torkom, mint egy hurok, ami egyre szorosabb lesz, amikor meghallom a nevét vagy eszembe jut.

Az asztalról felpillantva, érzések nélkül, olyan közönyösen, hidegen és szívtelenül, ahogy csak tudtam, kissé kárörvendésben fürödve annyit mondtam Cuminak, hogy:

- Nem érdekel, megérdemli azok után, amiket velem megcsinált - most erre visszagondolva mégis olyan rosszul érzem magam… Pedig tudom, hogy megérdemli… Örülnöm kéne neki, nem pedig mardosni magam, hogy mekkora egy fasz vagyok.

Cumi annyit válaszolt, hogy:

- Én nem tudom Sári, de ennyi volt - azzal ment a következő asztalhoz, hogy felszedje az üres poharakat s vigye Janikának meg Somának, akik akkora örömmel mosogatják el őket, mint amekkora örömmel én élem az életem két és fél éve.

“Ezért minden: önkínzás, ének:Szeretném, hogyha szeretnének,S lennék valakiéLennék valakié”

Annyit gondolkodtam mostanában azon, hogy milyen lehet, mikor valaki tiszta szívből szeret. Én tudom milyen valakit úgy szeretni, de milyen az, amikor engem szeretnek így? Vagy amikor így szereti két ember egymást? Milyen lehet? Tényleg olyan felemelő és megnyugtató érzés, egyszerre?

Lesz-e valaha valaki, aki el tudja fogadni a múltam, amilyen vagyok?

Lesz-e valaha valaki, aki megpróbálja lerombolni a falaim, megpróbál megmenteni önmagamtól s elfogadja, hogy Ő mindig is fájni fog?

Lesz-e valaha valaki, aki begyógyítja a sebeim, ápol, támogat, szeret, elfogad, megért, velem nevet, velem kel, velem fekszik?

Valaki, aki tényleg csak VELEM akar lenni, még akkor is, ha bárki mást megkaphatna? Valaki, akinek én leszek az első és a legjobb?

Vagy pusztán ismét hiú és szép álmokba ringatom magam, hogy ne gyötörjön annyira a világon való létezésem…? Sokszor nem érzem idevalónak magam. Nem tekintek úgy magamra, mint felsőbb rangú egyénre, csak nagyon sokszor azt érzem, hogy én nem idevaló vagyok.

Mintha eltévedt volna a lelkem félúton…