Annyi minden kavarog most a fejemben, de minden egy dologhoz köthető. Befejezetlen mondatok, gondolatok váltják egymást, szüntelenül, én értem őket egyedül. Ha valaki más is hallaná, látná mik cikkcakkoznak bennem, nos, se perc alatt megbizonyosodhatna róla, hogy valószínűleg megkattantam a lassan 3 év magány alatt.
Igen, most már magány. Egy ideig egyedüllét volt, amit én választottam. Aztán hirtelen, egyszer csak magány lett belőle. Elviselhetetlen.
Fáj mindennap felkelni, fájdalmasan fáj hallani az ébresztő fájdalmas sikolyait... Felülni az ágyban, a talpaim a padlóra helyezni, majd magamra erőltetni, hogy felálljak. Minden reggel lustán, nehezen és erőlködőn húzom fel az ablakredőnyt. Üres tekintettel állok a világos, fafoltos, diófa szekrényeim előtt, csak bámulom az össze-visszaheverő ruhadarabokat, percekig. Közben már reflexszerűen, többször is megnyomom a telefonomon a feloldó gombot, aztán meredt tekintettel nézem. Fel se fogom a kijelző óramutatóját... 5-10 perc lézengés után sikerül levánszorognom a fürdőszobába, bámulom a tükörképemet, értetlenül, elfogadó szomorúsággal. Eztán felöltözök, becammogok a konyhába, fáradt kezemmel erőtlenül megfogom a szekrényajtó fogantyúját, vizslatom a poharakat, hogy melyiket mocskoljam össze kávéval. Végül mindig megrántom a vállaim őszinte érdektelenséggel. Fogtomra kiválasztok egy áldozatot, az aljába kiöntöm a maradék lefőtt feketét, beleejtek két és fél kanál cukrot. Unottan elkavargatom, közben a mikróhoz csoszogok, lomhán megnyomom az ajtót kilökő szürke, téglalap alakú gombot, mire az ajtó ugyanolyan lomhán, mint ahogy kinyitottam, kinyílik. A lámpa már rég nem világít benne. Belőle is kiveszett a fény, akárcsak belőlem egykoron. Meg lehetne javítani, de senki se akarja, mert már elfogadták, hogy ez ilyen marad... Újra ragyoghatna, bevilágíthatná a sötétséget, de senki se akarja...
Magamra veszem a bőrkabátom, a lenti, régi konyhában felveszem valamelyik szanaszéjjel nyűtt tornacipőm, majd letöltök egy cigit. Mindig elszívok egyet a buszhoz menet.
A tejjel kevert kávét gyorsan felhörpintem, megtapogatom a zsebem van-e nálam gyújtó, bérletem a belsőzsebben pihen-e. Igen, minden a helyén van. A mahagóni, üvegablakos bejárati ajtót kinyitva megcsap a szeptemberi 15°C, bágyadtan felnézek a felhős, szürke égre, közben mint egy élőhalott, aki nap mint nap ugyanazt az utat járja, megindulok a kapu felé. A saroknál előveszem a telefonom, feloldom a zárat. Most már felfogom, hogy mennyi az idő. Meglepő módon ismét késésben vagyok, de oly édes mindegy. Mintha érdekelne... Úgyis mindig elérem a kiszemelt buszt. Egészen az egyetemig, minden egyes kibaszott nap azon kattog az agyam, hogy; mi a baj velem? Miért nem tud bárki is elfogadni párjának? Miért járok mindig úgy, hogy találnak helyettem mást vagy hazudnak vagy kihasználnak? Nekem miért nem adatott meg soha az, hogy valaki őszintén szeressen engem? Miért nem vagyok SOHA elég jó senkinek se?
Nem bírom. Megkeseríti a mindennapjaimat, szerencsétlennek érzem magam, azt hiszem az is vagyok. Egyre jobban kínoz mindennap, minden, az, hogy mosolyt erőltessek az arcomra, odafigyeljek arra, hogyha valaki beszél nekem, bólogassak, érdemben reagálják. Hát milyen barát lennék, ha ezeket nem tenném...
Sőt, milyen "barát" vagyok, hogy még a legjobb barátnőmre is irigy és féltékeny vagyok, mert ő is talált egy nagyon jó párt magának...? Mindenkire kurva kibaszott irigy vagyok, aki szerelmes, akit szeretnek vagy legalább éreztetik vele, hogy különleges, ér valamit, nagyon is sokat. Velem ezeket soha senki nem éreztette... Velem mindig, mindenki azt éreztette, hogy ugyanolyan lány vagyok, mint a többi. Hisztisnek neveztek, gyerekesnek, szarkavaró féregnek, az exem becenévként a ribancának hívott, az öcsém görénynek csúfolt, életem szerelme pedig hülye picsának hívott a hátam mögött.
Undorodom magamtól. Semmire nem vagyok jó, semmihez nem értek és egyáltalán nem látom értelmét annak, hogy én létezek. És tudjátok mit? Rohadtul gáz, hogy MÁR 20 évesen ezt érzem, ROHADTUL az! Én mindig csak annyit kértem, hogy valaki fogadjon el, szeressen úgy ahogy vagyok, tudjon kezelni, lásson bele a lelkem legmélyebb, legrejtettebb zugaiba...
Könyörgöm, valaki mentsen meg... Én már nem látom innen a kiutat. Beleőrülök/beleőrültem a magányba... Nem emlékszem, hogyan kell szeretni. Már nem értem, hogy az emberek hogyan találnak egymásra, hogyan szeretnek egymásba... Annyira megőrjít és fáj nézni két ember szerelmét, mindig az a tudat ötlik fel bennem, hogy nekem sose volt ilyen, sose lesz. Látom rajtuk, hogy ŐSZINTÉN oda vannak a másikért, szeretik egymás szépségeit, hibáit, együtt nevetnek, közös vicceik lesznek, együtt fekszenek, együtt kelnek, közös jövőt terveznek, együtt kirándulnak, mindent EGYÜTT csinálnak... Én pedig csak gyötrő vágyakozással, szúró könnyekkel a szemeimben a kíntól megbabonázva bámulom őket... Egyszerűen el van borulva az elmém, ANNYIRA FÁJ... Nincs az a fizikai fájdalom, amivel ki lehetne fejezni mennyire.... Azt akarom, hogy végre szeressen valaki, had szeressek valakit, könyörgöm... Nagyon szépen könyörgöm, had szeressek, had szeressenek.... Nem akarok ismét egyedül maradni... Ennyire nem lehet elbaszva... Ennyire nem lehetek szerethetetlen, semmilyen, haszontalan, rossz... Nem lehetek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése